A viking hajók

A vikingek koruk legjobb és legrettegettebb hajósaivá váltak, aminek elsősorban földrajzi okai voltak. Skandinávia természeti adottságai a vízi utazást és közlekedést segítették elő. A szárazföldön ugyanis rengeteg volt az erdőség, a mocsár, amely nagyon megnehezítette a haladást. Így lehet az, hogy ugyanazt a távolságot hajóval néhány napba telt megtenni, míg a szárazföldön közlekedve akár hónapokba is. A hajózás fejlődéséhez hozzájárult még a rengeteg folyó, valamint a biztonságos kikötőnek alkalmas helyek magas száma.

Normann hajó a Bayeux-i faliszőnyegen.

Szerencsére a régészeti felfedezések lehetővé tették, hogy megismerjük a vikingek hajóépítési technikáit, annak ellenére, hogy hajóépítő műhelyt nem találtak a korszakból. A gazdagabbakat ugyanis ún. hajósírokban temették el, így néhány hajó rekonstruálható állapotban maradt meg az utókor számára. A vikingek hajózás iránti szeretetét ez jól példázza, hogy még a túlvilágra is ezzel mentek. Emellett több sagában is megemlítik a tengert, a hajókat, valamint sok ábrázolás is született róluk (pl.: a Bayeux-i faliszőnyeg). Megállapítható, hogy a vikingek spirituális jelentőséget is tulajdonítottak hajóiknak, a mi fogalmainkkal élve, szinte templomoknak tekintették őket.

Hajóépítés

A hajóépítés folyamata.

A hajóépítés kötelező közös tevékenységnek számított, ami a hivatásos hajóépítő mesterek felügyelete alatt. A hajótőkéhez erősítették az első és a hátsó orrvéget, amelyet egyetlen darabból faragtak ki. A hajótestet egymást átfedő palánkokból alakították ki, amelyeket vasszegecsekkel erősítettek egymáshoz és a hajótőkéhez. A réseket a vízállóság érdekében állati szőrrel tömítették.  Ezek után hosszanti irányban padlódeszkákat csatlakoztattak a hajópalánkhoz. A rugalmasság és mozgékonyság érdekében nem a hajótőkéhez, ehelyett a padlódeszkákat keresztkötések fogták össze a fedélzetburkolat vagy az evezőpadok megtámasztására. Az árboc alsó végét a hajótőke felső részén egy hosszanti irányú gerendában kialakított árboctámasztékba erősítették. A korai időkben ezt egy árbocmerevítő tömör gerenda tartotta, a későbbiekben pedig egy magasabbra rögzített gerenda.

Hogyan képzeljük el a viking hajókat?

Sárkányfej.

A viking hajóknak sok közös jellemzője volt az építésükön kívül. A hajótőke és a zsindelypalánkok mellett sokszor díszítették őket, főleg az orrot és a tatot. A gazdagabbaknál a hajóorr félelmetes sárkányfejben, vagy csigavonalban végződött. Ennek vallási okai voltak: úgy vélték, ezzel távol tarthatják a rossz szellemeket, kvázi az egész hajónak mágikus erőt tulajdonítva. A névadás terén is igyekeztek olyan neveket kiválasztani, amely a faragott hajóorra utalnak. 

A hajókat vitorlákkal vagy evezőkkel, esetenként mindkettővel hajtották.A viking hajók zsenialitása abban rejlett, hogy  ezt a két módszert ötvözni tudták. A hajótörzs ugyanis tengeri hajózásra alkalmas, mégsem volt széles, magas hajóoldala, ami az evezős hajóknál szokás. Ezt a problémát a hajótőke kitalálásával oldották meg, ami erősebbé, biztonságosabbá és mozgékonyabbá tették a hajótestet. Így tudtak akár a nyílt tengeren is hajózni, de az evezők segítségével feltudtak menni a kanyargós folyókon is.

Rekonstruált viking hajó.

A kormánylapát óriási evezőhöz hasonlított, ami a hajótat jobb oldalához csatlakozott, az irányítást pedig az ezt kezelő kormányos végezte. A vitorlarúd négyszögletű vagy trapéz alakú keresztvitorlát tartott, a vitorla többnyire fehér gyapjúszövetből vagy vitorlavászonból készült. Néha színes csíkokkal, rávarrott képekkel díszítették a szövetet, a leggazdagabbaknál pedig bíborszínű vitorlára is volt példa.

Hajótípusok

Az időnként felbukkanó régészeti leletek a viking hajóépítés változatosságának ékes bizonyítékai. A viking hajó egy evolúciós folyamat betetőzése. A redőnyszerűen épített evezős csónak fokozatosan alakult át hajótőkével, árboccal és vitorlával rendelkező vízi járművé. Gyakorlatilag két eltérő hajótípus alakult ki: az egyik a nagy sebességre és mozgékonyságra képes hadihajó, a másik pedig kereskedelmi célokra készült, nagy befogadó- és teherhordó képességekkel. 

Viking drake.

A sagák háromfajta hadihajót különböztetnek meg, amelyek rendszerint 20-25 méter hosszúsággal bírtak. A sniggeket, amelyek 20 evezőpáros, fürge hajóknak számítottak, akár 100 fő legénységet vihettek fedélzetükön. A skeidheket "sorhajóknak" tekintették, 25 padjuk, gyorsaságuk és karcsúságuk mellett, az orr- és fartőkéik magasabbak és jobb kidolgozásúak voltak. A drakék vagy sárkányhajók ijesztő sárkányfejeikkel, legalább 30 evezőspadjukkal, nagyobb sebességükkel, magasabb oldalfalaikkal és fényűzőbb vitorláikkal a vikingek csatahajóinak számítottak.

Viking knorr.

A kereskedelmi szállítóhajók sokban különböztek a karcsú és gyors hadihajóktól. Mélyebben merültek a vízbe, rövidebbek, szélesebbek, ezáltal sokkal lassabbak is voltak. A hajóvázat merevnek készítették el, ezáltal erősebbnek és tengerállóbnak bizonyult. Kinézetre is különbözött társaitól, magasabban volt a "szárazoldal", valamint az oldalfal, ami mögött az evezősök ülhettek. Az írásos források két típust különböztetnek meg. A knorrok 15-18 méter hosszúak és 4-5 méter szélesek voltak, elbírtak akár 50 hajóst is, befogadóképességüket 40 tonnára becsülték. Kinézetüket domborúnak, kerekdednek írták le. Ennél kisebbek voltak a byrdingek 10 fős legénységükkel, amelyeket rendszerint part menti feladatok ellátására alkalmaztak, de akár izlandi utakra is vállalkoztak velük, vagy a hadiflottákat kísérték. 

Bibliográfia:

A viking világ atlasza. szerk. C. Batey, H. Clarke, R. I. Page, N. S. Price. Budapest: Helikon Kiadó: Magyar Könyvklub, 1997. 74-77. p.
Rudolf Pörtner: A viking kaland. Budapest: Kossuth Könyvkiadó, 1986. 225-232. p.
Johannes Bröndsted: A vikingek. Budapest: Corvina Kiadó, 1983. 134. p.
Philip Dixon: Britek, frankok, vikingek. Budapest: Helikon Kiadó, 1985. 124-126. p.