2015. november 17., kedd

Viking fegyverek


Ezúttal egy nagyobb posztsorozat megírásába kezdek, melyet a vikingek hadviselése köré szövök. Több posztot is tervezek, kitérve a fegyverekre, páncélzatra és a harcmodorra. A hadviselés előtt érdemes megismerkednünk a vikingek által használt fegyverekkel.

A szabad emberek alanyi jogon viselhettek fegyvert, emellett kötelességük is volt fegyvert ragadniuk, ha lakhelyüket veszély fenyegette. Emellett létezett egyfajta katonai kötelezettség is, mely a királyok vagy vezetők felé létezett. A lidnek nevezett egységek a király parancsnoksága alá tartoztak. Ez a szolgálat azonban nem mindig volt hatékony, mivel lassan gyűltek össze az emberek. A gyakori viking portyák általában önkéntesekből álltak, akár hazai, akár idegen vizekre hajóztak.

Viking kard
A viking harcosok legkedveltebb fegyverének a kard számított, mely státusszimbólum is volt egyben. A magasabb rangúak a legjobb minőségű fegyverekkel indultak a harcba. A legjobb
pengéket a rajnai fegyverkovácsok készítették el. Műhelyeik nyomait megtalálták Ulfberhtben, Kölnben, Solingenben és Siegenben. Kiválóságukat a fémcsíkok egybekovácsolása adta, mely miatt a penge több rétegből állt. A skandináv kovácsok nem tudtak versenyezni ezzel a minőséggel, de ezt ellensúlyozták a díszítéssel és a tartozékokkal. 
Viking kard és hüvelye

A kardmarkolatot nagy gonddal készítették el, olykor berakásokkal, ezüstözéssel, aranyozással díszítették. A pengék legtöbbjére elmondható, hogy kétélűek, középen vércsatornával ellátottak, ami hozzájárult a penge erejéhez és rugalmasságához. Bár a ránk maradt kardok erősen korrodálódtak, soknál kivehetőek a pengék díszítései. Még érdemes megemlíteni a kardhüvelyeket is, amelyeket akkora gonddal készítettek el, mint a markolatot. Ezeket bőrrel vonták be, míg belsejüket gyapjúval bélelték ki (a gyapjúzsír védte a pengét a rozsdásodástól és a fakulástól). A vikingek igazi kultuszt építettek a kardok köré. Gyakran találkozhatunk a költeményekben a hősök elnevezett kardjaival, melyekkel hőstetteiket hajtották végre.

Viking harci fejsze
A Mammenben talált harci fejsze
A kard inkább a magasabb rangúak fegyvere volt, a harci balta elterjedtebbnek számított a közemberek körében. A köztudatban is inkább ez él a vikingek fő fegyvereként. A fejszék elkészítése jóval egyszerűbb és olcsóbb is volt, ezért is válhatott elterjedtebbé, mint a kard. A legtöbb harci fejsze díszítetlen, ezért könnye összekeverhető a mindennapokban használatos baltákkal. De a régészek találtak kifejezetten díszes darabot is Jütlandon, Mammennél egy királyi sírban. A hadtörténészek két típust különböztetnek meg: a szakállas bárdot, melyek éle lefelé elnyújtott, valamint az erősen elnyújtott, ívelt vágóélű, széles pengéjű bárdot.


Viking lándzsa
A kard és a harci fejsze mellett a vikingek ügyesen bántak a szúrófegyverekkel is. A kard vagy harci fejsze mellett gyakran használtak rövid, egyélű késeket. A leghatékonyabb szúrófegyver a lándzsa volt, melynek hegye akár az ötven centiméteres hosszúságot is elérhette. A lándzsa, akárcsak a kard, megmutatta viselője rangját. A hegyet általában fafoglalatba helyezték, de előfordultak ezüst- vagy bronzberakások is. A pengét rúdhegesztéssel készítették, néha elegánsra tervezve. A harci fejsze mellett ez is igen közkedveltnek számított a harcosok körében.
A portyázók használtak még íjat és nyilat is. A nyílvesszők hegyei nagy számban fennmaradtak, melyek elsősorban vasból készültek. Egy sikeres találat át is üthette az áldozat páncélját. A fanyílvesszők az idők során elporladtak, de a speciális talajviszonyoknak köszönhetően előkerült egy tiszafából készült 192 cm hosszú íj. A Hedebynél talált lelet teljesen ép állapotban maradt fenn. A harcok mellett leginkább vadászatokon használtak íjakat.

A következő poszt a vikingek páncélzatáról fog szólni.


Források:

Else Roesdahl: A vikingek. Budapest: General Press Kiadó, 2007. 186-187.p.
Rudolf Pörtner: A viking kaland. Budapest: Kossuth Könyvkiadó, 1986. 244-245. p.
A viking világ atlasza. szerk. C. Batey, H. Clarke, R. I. Page, N. S. Price. Budapest: Helikon Kiadó: Magyar Könyvklub, 1997. 54-55. p.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése